David Arquette (igen, valóban Courteney „Monica a Jóbarátokból” Cox férjéről van szó) 2006-os rendezése, talán némi bájos műfaji önreflexiótól is vezérelve, a zsáner születésének éveiben indít, valahol a Texasiból és Gyilkos túrából megismert celluloid-Amerikában: hippik, híradórészletek és egzisztenciális válságtól szenvedő redneck favágók a végeláthatatlan erdőségek pszeudoédenében. A rém genezise egyszerű, mint a bot, ugyanúgy kisgyermekkori trauma a nagy megfejtés, mint a Halloween vagy a Silent Night, Deadly Night esetében, miközben a büntetendő célcsoport ezúttal nem életben maradt családtagok vagy mocskoslelkű kispolgárok, hanem a sok woodstocki naplopó. Aztán eltelik harminc év, és kiderül, hogy semmi nem változik: a hippik továbbra is „úgy néznek ki, mint Tarzan, úgy futnak, mint Jane, és olyan szaguk van, mint Csitának”, Amerika egy kétes megítélésű elnökkel az élén újfent fejest ugrott egy kétes megítélésű háborúba és a redneckek sem viseltetnek több szimpátiával a gyanútlan átutazók iránt. Ki más vághatna hát rendet ebben a hiperliberális fertőben, mint maga Ronald Reagan?