Ironikus magyar film. Sok zenével. Sok bon-mot-val. Napjainkban játszódik, meg 1526-ban. Váltakozva. A magyarok 1526-ban vesztették el nagyhatalmi ábrándjaikat, lehetőségeiket. Ebben az évben verte szét Szulejmán török szultán Európa egyik legerősebb hadseregét, a magyarokat és a hozzájuk csatlakozott német, lengyel, délszláv seregeket. Mohácsnál. A magyarok azóta is nosztalgiával gondolnak a Mohács előtti "aranykorra".
Kapa és Pepe, filmünk két hőse, furcsa, gyerekesen primitív időgép segítségével visszamegy az időben, visszamegy a XVI. századba. Találkoznak Szulejmán szultánnal. Varázslatos trükkökkel halálosan megijesztik. Ráveszik, írjon alá egy nyilatkozatot: sosem járt Mohácson, sosem harcolt a magyarok ellen. Szulejmán aláírását adja.

A magyar nagyhatalom tovább él. Mindenki magyarul tanul. Még a szultán is, meg a kísérete. És minden török, tatár, orosz, német, angol, stb. Az egész világ. A lingua franca, az univerzális közvetítő nyelv azóta is a magyar. Fekete Afrikában is. Az álmot, a nevetséges illúziót fiatal énekes-költő rángatja szét. Visszatérít a realitásba. A film végén